2016. július 10., vasárnap

Szavazzatok rám! :)

Nem, sajnos még nem az első fejezettel érkeztem (ami egyébként készen van, de mint mondtam, szeretném úgy elkezdeni a sztorit, hogy már megírtam előre jó pár részt.)
Jelentkeztem a Passz blog által meghirdetett versenyre, két kategóriában is, "legjobb fanfiction" és "legjobb író". Arra szeretnélek kérni titeket, hogy ha úgy gondoljátok, hogy megérdemlem valamelyik címet, akkor szavazzatok rám ITT . Fontos azonban, hogy mindenki csak egyszer szavazhat. Szeretnék előre megköszönni minden voksost, tényleg sokat jelentene nekem.:) 

Egyébként hatalmas gratuláció Hamiltonnak a mai futamért, nem is lehet nagyobb öröm annál, mint hazai közönség előtt nyerni.:) Verstappen harmadik második helyének is nagyon örültem, én hamar megkedveltem a fiatal srácot. :D Rosberget kicsit sajnáltam, de ha egyszer szabálytalankodik a csapat, akkor viselje a következményét. Alonso 13. helyének kevésbé örültem, pláne úgy, hogy a 9. helyről rajtolt, talán ha az a kicsúszás nem lett volna, akkor jobb helyen végzett volna. Na sebaj, én még mindig hiszek a McLaren Hondában Fernando Alonsoban, és hiszem, hogy lesz ez még jobb is.
Nem sokára találkozunk az első fejezetnél! :)

2016. július 5., kedd

Prológus - avagy kezdjünk neki!

Prológus

            Ismeretlen, mégis ismerős képek peregtek le lelki szemeim előtt. Öt vörösen izzó lámpa, majd ahogy kialszanak. Telített lelátok, ahol állva kiabálnak a rajongók. Egy vörös folt, egy ezüst, és egy fekete egy kis fehérrel díszítve. Itt-ott kék ruhába öltözött szurkolók. Ferrari, Mercedes, McLaren és Red Bull fanok.
            Egy hangos női sikoly. Megpróbáltam felemelni a fejem, de olyan volt, mintha ólomsúlyú lett volna. Még egy sikoly, majd keserves sírás. Ki akartam nyitni a számat, és mondani akartam valamit, néhány nyugtató szót, de képtelen voltam megmozdulni. Sötétség vett körült. Olyan volt, mintha hirtelen két világ között lebegtem volna; hallottam mindent, minden hozzám intézett szót, zajokat, éreztem, hogy valami kemény nyomja a hátamat, mégis olyan sötétség ragadott magával, ami elől nem tudtam menekülni, és ami elválasztott mindentől, amit látni akartam.
            Újabb képek törtek elő az elmém mélyéből. Egy kanyar; talán a Hungaroring első kanyarja. Egy Ferrari száguldott el mellettem. Az autóból kibukkanó fehér sisak felém fordult, de éppen hogy csak egy pillanatra. Neki sikerült bevennie a kanyart.
            A képek helyét ismét sötétség vette át. Valaki megérintette a karomat, majd valami langyos folyt végig a halántékomon. Beletelt pár percbe, mire haloványan ugyan, de eljutott zavaros tudatomig, hogy a saját könnyem tör utat magának az arcomon. Az érintés lassan szorítássá erősödött. Körmök vájtak a tenyerembe és könyörgést hallottam. Valaki mellettem szüntelenül skandálta a varázsszót; „kérlek!”. Nem értettem, mit akar. Tehetetlennek éreztem magam; nem azért, mert nem tudtam eleget tenni a kérésének, hanem, mert azt sem tudtam, mit kér tőlem.
            A gumifal úgy közeledett felém, mint egy támadó oroszlán. Ahogy egyre csökkent köztünk a távolság, úgy tűnt egyre óriásibbnak és ijesztőbbnek. Egy hangos kiáltás – a saját hangomat hallottam. Egy perce sem engedtem el a kormányt, és rátapostam a fékre. Ezt már nem nyerem meg – gondoltam. A gumifal közeledett; Vége a versenyemnek. Hallottam a fiúk hangját a rádióban. Kétségbeesett kiáltások. Ezt elszúrtam, srácok!
            Valami puha, selymes terült szét egész alkaromon. Csikizte a bőrömet, mire késztetést éreztem, hogy felnevessek; fájdalom nyílalt a hasamba. Meg akartam érinteni, hogy vajon mi lehet a kezemen, de ekkor valami erős nyomást is éreztem rajta. A karom egyre csak rázkódni kezdett, de nem én remegtem. Valaki ráhajtotta a fejét a kezemre és minden bizonnyal a haja terült szét rajta.
            A sötétséget valami sárga váltotta fel. Sárgás arany, majd egy kék szempár és egy rózsás színű mosoly. A csillogó tekintetben ott láttam a saját tükörképem. Nevetni kezdett. Őszintén és boldogan. Én is mosolyogni akartam, de szorítást éreztem a mellkasomban; valami borzasztóan fájt. Kivételesen nem fizikailag: lelkileg. Szerettem azt a mosolyt, és nem akartam, hogy egy perce is eltűnjön.
            Ismét sötétség. A hangok egyre jobban egybefolytak körülöttem. Olyan volt, mintha Istenek hangját hallottam volna. Istenek, akik éppen a sorsomról vitatkoznak; meghagyják-e vagy sem. Valaki a vállamra tette a kezét, én pedig hátrafordultam. Kezdtem örülni, hogy tudok mozogni, de hiába néztem körbe, nem láttam semmit, csak sötétséget.
            Egy erős szorítás rángatott vissza a valóságba. Kérlek! – ismételte a hang. Puha tenyér simított végig az arcomon, épp mielőtt újból visszatértem a sötétség végtelen tömegébe. Egy ismerős, bosszantó hang ismételgette a nevemet; először gúnyosan, majd kedvesen és megértően. Mindezt felváltva. Valaki lökött egyet a mellkasomon, mire előreléptem. A sötétség még mindig mindent beborított.
            Ismerős arccal találtam szembe magam; nem láttam élesen a vonalakat és a részleteket, mintha egy ködfátyol ereszkedett volna közénk.
  – Vigyázni fogok rá. – Hangja tompa volt, mintha víz alól szólna hozzám, megdöbbentően érthetően. Bólintottam, majd kezet nyújtottam, mint egy megegyezésképpen. Egy belső hang azonban, mintha üvöltött volna bennem; szinte megpróbált szétszakítani, meg akarta akadályozni, hogy ebbe belemenjek. De addigra már kezet ráztunk, s mintha ez valami végleges, felbonthatatlan szerződés lenne, a barna szempár eltűnt a semmibe, én pedig ismét egyedül maradtam a sötétségben. Utána akartam rohanni, meg akartam mondani neki, hogy nincs szükségem az ígéreteire, itt leszek én, hogy vigyázzak rá.
            Ismét sikítás töltötte be a sötétséget, melynek helyét így puszta üresség vette át; nem láttam semmit. Feketeséget sem. Érintéseket éreztem, és hangokat hallottam, de mintha a semmiben lebegtem volna. Nem is sikítás volt ez, inkább hangos, hisztérikus ellenkezés. Valaki most már két kézzel kapaszkodott a karomba, erőnek erejével szorította, de éreztem, mintha egy külső hatás húzná el őt tőlem. Tenyerei lassan lecsúsztak a kezemről. Még hangosabb sírás. Meg akartam kérdezni, hogy miért sír, mégis mi történt, de képtelen voltam rá.
            Hirtelen visszaestem oda, ahonnan indultam. Ismét felrémlettek előttem azok a képek a rajtlámpákról, a lelátókról szurkoló emberekről. A testem megfeszült a koncentrációtól. Felgyulladt az első lámpa. Az jutott eszembe, vajon milyen lehet, amikor az embernek gyereke születik. Aztán meg arra, a gyereknek vajon milyen érzés, mikor megszületik?
Vörösen kezdett izzani a második lámpa is; erősebben tapostam a gázpedálra, de a Mercedes alattam még nem indult el. Várt a parancsomra. Egy gyereket láttam magam előtt. Egy fiatal, életvidám fiút, aki a gokartjából integet az édesapjának. Boldog volt. Tervei voltak.
Már a harmadik lámpa is égett. Izzadni kezdett a tenyerem. Temérdek első, második és harmadik helyért járó kupa. Egy világbajnoki cím. Újabb kitűzött célok.
Negyedik lámpa. Egyre sikeresebb autóversenyzői karrier. Stabil, boldog magánéleti helyzet. De van ott valami… egy fekete folt… mintha a történet nem lenne teljes.
Ötödik lámpa. Egy derékba tört élet. Boldogtalanság. Értelmét vesztett élet. Mégis mi történt? Mi az, ami ennyire elveheti valakinek az életkedvét?
            Hirtelen úgy éreztem, mintha átment volna rajtam egy úthenger. A felismerés, hogy az egésznek semmi értelme nem volt. Hiába vannak valakinek tervei. Hiába vannak sikerei, ezek csak pillanatnyi örömök.
            Ez nem is én vagyok. Ezek nem az én gondolataim. Képtelen lettem volna bármikor feltenni magamnak ezeket a kérdéseket.
            Kialudtak a lámpák, én pedig választ kaptam életem egyik legfurcsább, magamnak feltett kérdésére. Mi értelme az emberi életnek? Megszületünk, célokat tűzünk ki magunk elé, és egy életen át hajtunk, hogy elérjük ezeket. Nincs egy perc pihenő sem.

            És hogy mi volt a válaszom? Egyszerű; soha ne tedd fel magadnak a kérdést, hogy mi értelme az életednek, mert a végén úgyis rájössz, hogy tulajdonképpen semmi.

2016. június 12., vasárnap

Design újítás és egyebek

Hali, srácok, ismét jelentkezem, kibújva a képszerkesztők, sablonok és már majdnem készre megírt word dokumentumok mögül. (Na meg az utolsó pillanatokban befejezett házi dolgozatok mögül.)
Jelentem, lezártam a szavazást, köszönöm mindenkinek, aki dobott egy voksot, a nyertes pedig (a kommentekkel összevetve) Ashley Benson lett!


Mint látjátok, szoros verseny volt Gigi Hadid és közte és mindössze egyetlen szavazat választotta el őket egymástól a végén. Egy idő után persze már bennem is megfogalmazódott, hogy melyiküket akarnám jobban, és vele már el is kezdtem szerkesztgetni, de sok munkám a kukába került, mivel nem nyerték el a tetszésem. A fejléc és design azonban már készen áll, és valószínűleg ma este kerül sor a blog új ruhába öltöztetésére. 
Íme egy kis részlet a fejlécből: 

Remélem mindenkinek tetszeni fog a kissé megújult történet, és a teljesen átalakított design.

Ui.: megfogalmazódott bennem a névcsere ötlete is, így arról is ki fogok írni egy szavazást.:)

16-án találkozunk! :) <3

Google+ Followers

AHOL MÉG MEGTALÁLSZ THOUSAND YEARS