Prológus
Ismeretlen,
mégis ismerős képek peregtek le lelki szemeim előtt. Öt vörösen izzó lámpa,
majd ahogy kialszanak. Telített lelátok, ahol állva kiabálnak a rajongók. Egy
vörös folt, egy ezüst, és egy fekete egy kis fehérrel díszítve. Itt-ott kék
ruhába öltözött szurkolók. Ferrari, Mercedes, McLaren és Red Bull fanok.
Egy
hangos női sikoly. Megpróbáltam felemelni a fejem, de olyan volt, mintha
ólomsúlyú lett volna. Még egy sikoly, majd keserves sírás. Ki akartam nyitni a
számat, és mondani akartam valamit, néhány nyugtató szót, de képtelen voltam
megmozdulni. Sötétség vett körült. Olyan volt, mintha hirtelen két világ között
lebegtem volna; hallottam mindent, minden hozzám intézett szót, zajokat,
éreztem, hogy valami kemény nyomja a hátamat, mégis olyan sötétség ragadott
magával, ami elől nem tudtam menekülni, és ami elválasztott mindentől, amit
látni akartam.
Újabb
képek törtek elő az elmém mélyéből. Egy kanyar; talán a Hungaroring első
kanyarja. Egy Ferrari száguldott el mellettem. Az autóból kibukkanó fehér sisak
felém fordult, de éppen hogy csak egy pillanatra. Neki sikerült bevennie a
kanyart.
A
képek helyét ismét sötétség vette át. Valaki megérintette a karomat, majd
valami langyos folyt végig a halántékomon. Beletelt pár percbe, mire haloványan
ugyan, de eljutott zavaros tudatomig, hogy a saját könnyem tör utat magának az
arcomon. Az érintés lassan szorítássá erősödött. Körmök vájtak a tenyerembe és
könyörgést hallottam. Valaki mellettem szüntelenül skandálta a varázsszót; „kérlek!”.
Nem értettem, mit akar. Tehetetlennek éreztem magam; nem azért, mert nem tudtam
eleget tenni a kérésének, hanem, mert azt sem tudtam, mit kér tőlem.
A
gumifal úgy közeledett felém, mint egy támadó oroszlán. Ahogy egyre csökkent
köztünk a távolság, úgy tűnt egyre óriásibbnak és ijesztőbbnek. Egy hangos
kiáltás – a saját hangomat hallottam. Egy perce sem engedtem el a kormányt, és
rátapostam a fékre. Ezt már nem nyerem
meg – gondoltam. A gumifal közeledett; Vége
a versenyemnek. Hallottam a fiúk hangját a rádióban. Kétségbeesett kiáltások.
Ezt elszúrtam, srácok!
Valami
puha, selymes terült szét egész alkaromon. Csikizte a bőrömet, mire késztetést
éreztem, hogy felnevessek; fájdalom nyílalt a hasamba. Meg akartam érinteni,
hogy vajon mi lehet a kezemen, de ekkor valami erős nyomást is éreztem rajta. A
karom egyre csak rázkódni kezdett, de nem én remegtem. Valaki ráhajtotta a
fejét a kezemre és minden bizonnyal a haja terült szét rajta.
A
sötétséget valami sárga váltotta fel. Sárgás arany, majd egy kék szempár és egy
rózsás színű mosoly. A csillogó tekintetben ott láttam a saját tükörképem. Nevetni
kezdett. Őszintén és boldogan. Én is mosolyogni akartam, de szorítást éreztem a
mellkasomban; valami borzasztóan fájt. Kivételesen nem fizikailag: lelkileg. Szerettem
azt a mosolyt, és nem akartam, hogy egy perce is eltűnjön.
Ismét
sötétség. A hangok egyre jobban egybefolytak körülöttem. Olyan volt, mintha Istenek
hangját hallottam volna. Istenek, akik éppen a sorsomról vitatkoznak;
meghagyják-e vagy sem. Valaki a vállamra tette a kezét, én pedig hátrafordultam.
Kezdtem örülni, hogy tudok mozogni, de hiába néztem körbe, nem láttam semmit,
csak sötétséget.
Egy
erős szorítás rángatott vissza a valóságba. Kérlek!
– ismételte a hang. Puha tenyér simított végig az arcomon, épp mielőtt
újból visszatértem a sötétség végtelen tömegébe. Egy ismerős, bosszantó hang
ismételgette a nevemet; először gúnyosan, majd kedvesen és megértően. Mindezt felváltva.
Valaki lökött egyet a mellkasomon, mire előreléptem. A sötétség még mindig
mindent beborított.
Ismerős
arccal találtam szembe magam; nem láttam élesen a vonalakat és a részleteket,
mintha egy ködfátyol ereszkedett volna közénk.
– Vigyázni fogok rá. – Hangja tompa volt, mintha víz alól szólna hozzám,
megdöbbentően érthetően. Bólintottam, majd kezet nyújtottam, mint egy
megegyezésképpen. Egy belső hang azonban, mintha üvöltött volna bennem; szinte
megpróbált szétszakítani, meg akarta akadályozni, hogy ebbe belemenjek. De
addigra már kezet ráztunk, s mintha ez valami végleges, felbonthatatlan
szerződés lenne, a barna szempár eltűnt a semmibe, én pedig ismét egyedül
maradtam a sötétségben. Utána akartam rohanni, meg akartam mondani neki, hogy
nincs szükségem az ígéreteire, itt leszek én, hogy vigyázzak rá.
Ismét
sikítás töltötte be a sötétséget, melynek helyét így puszta üresség vette át;
nem láttam semmit. Feketeséget sem. Érintéseket éreztem, és hangokat hallottam,
de mintha a semmiben lebegtem volna. Nem is sikítás volt ez, inkább hangos,
hisztérikus ellenkezés. Valaki most már két kézzel kapaszkodott a karomba,
erőnek erejével szorította, de éreztem, mintha egy külső hatás húzná el őt
tőlem. Tenyerei lassan lecsúsztak a kezemről. Még hangosabb sírás. Meg akartam
kérdezni, hogy miért sír, mégis mi történt, de képtelen voltam rá.
Hirtelen
visszaestem oda, ahonnan indultam. Ismét felrémlettek előttem azok a képek a rajtlámpákról,
a lelátókról szurkoló emberekről. A testem megfeszült a koncentrációtól. Felgyulladt
az első lámpa. Az jutott eszembe, vajon milyen lehet, amikor az embernek
gyereke születik. Aztán meg arra, a gyereknek vajon milyen érzés, mikor
megszületik?
Vörösen kezdett
izzani a második lámpa is; erősebben tapostam a gázpedálra, de a Mercedes
alattam még nem indult el. Várt a parancsomra. Egy gyereket láttam magam előtt.
Egy fiatal, életvidám fiút, aki a gokartjából integet az édesapjának. Boldog volt.
Tervei voltak.
Már a harmadik
lámpa is égett. Izzadni kezdett a tenyerem. Temérdek első, második és harmadik
helyért járó kupa. Egy világbajnoki cím. Újabb kitűzött célok.
Negyedik lámpa. Egyre
sikeresebb autóversenyzői karrier. Stabil, boldog magánéleti helyzet. De van
ott valami… egy fekete folt… mintha a történet nem lenne teljes.
Ötödik lámpa. Egy derékba
tört élet. Boldogtalanság. Értelmét vesztett élet. Mégis mi történt? Mi az, ami
ennyire elveheti valakinek az életkedvét?
Hirtelen
úgy éreztem, mintha átment volna rajtam egy úthenger. A felismerés, hogy az
egésznek semmi értelme nem volt. Hiába vannak valakinek tervei. Hiába vannak
sikerei, ezek csak pillanatnyi örömök.
Ez nem is én vagyok. Ezek nem az én
gondolataim. Képtelen lettem volna bármikor feltenni magamnak ezeket a
kérdéseket.
Kialudtak
a lámpák, én pedig választ kaptam életem egyik legfurcsább, magamnak feltett
kérdésére. Mi értelme az emberi életnek? Megszületünk, célokat tűzünk ki magunk
elé, és egy életen át hajtunk, hogy elérjük ezeket. Nincs egy perc pihenő sem.
És
hogy mi volt a válaszom? Egyszerű; soha ne tedd fel magadnak a kérdést, hogy mi
értelme az életednek, mert a végén úgyis rájössz, hogy tulajdonképpen semmi.
